1. fejezet - Nagyapa

Sziasztok ^^

Úgy döntöttem, hogy csinálok (vagyis Sam csinált... :D) egy blogspotot a történetnek, mivel még mindig nem szeretik annyiran a wattpadot, mint a blogspotot, szóval... meg ide tudok nektek feltenni rajzokat is :3 Meg hát... nézzétek már ezt a designt... :D totál megérte :3

Szóval első fejezet :3

Samuel elemelte a szemétől a távcsövet, majd a mellette guggoló öccsére nézett, aki elmerülve bámulta a kezében szorongatott falevél erezetét. Feltűnően unatkozott.

‒ Na, mi van? – kérdezte Nathan, amikor észrevette, hogy figyelik.

‒ Nem tudom, mennyire jó ötlet ez.

‒ Most viccelsz? Már itt vagyunk a cél előtt.

‒ Nem, ez csak az első lépés, a cél még rohadt messze van – mondta Sam, majd fancsali arccal elővett egy szál cigarettát, és rágyújtott. A guggolásból ülésbe huppant, a kezeit lazán a térdére helyzete, pontosan úgy, mint a testvére.

‒ Hol van most?

‒ A szemben lévő sátorban. A kékben.

‒ Oké, és melyikünk megy érte? – Az ifjabbik Drake arcára játékos mosoly húzódott, közben eldobta az összetépkedett levél darabkáit.

‒ Nate…

‒ Ne már, Sam! Komolyan most akarod ezt csinálni? Mikor lesz megint ilyen lehetőségünk?

‒ Ez veszélyes.

‒ Veszélyes? – röhögte el magát az izmos férfi. Kékes fényű íriszében izgalom és kalandvágy égett, azonban összezavarta a tétovázás, ezért nyugtalanul dörzsölte meg a negyednapos borostás állát. ‒ Most ugye csak szórakozol? Minden, amit valaha csináltunk, veszélyes volt.

‒ De ez most más. Most mindenki tud róla.

‒ A gyilkolás szabályellenes.

‒ És szerinted ez tényleg az útjukba fog állni? – tette fel a kérdést a sötéthajú, aztán kifújta a füstöt. Miközben beszélt, a nyakára tetovált madarak kivillantak az inggallérja alól. A tinta megkopott már, ócska, de fontos emlék volt a börtönben eltöltött évek után.

Nathan türelmetlenül a rövid, barna hajába túrt, amitől láthatóvá vált a gyűrűsujján húzódó sápadt sáv. Nem kerülte el a rangidős figyelmét sem, mégsem kérdezte meg róla. Csupán tegnap volt hajlandó levenni magáról az ékszert, túlságosan friss seb volt az öccsének a tönkrement házassága, hogy felhasználja ellene. Jó testvér módjára persze próbálta támogatni ahol csak lehetett, éppen ezért jött el vele erre a hülye versenyre is, legalábbis Nathan így tudta. Igazság szerint ő és Sullivan is csak vigyázott rá, nehogy túlságosan nagy őrültségbe keveredjen.

‒ Sam ‒ kezdett bele, de kis idő múlva elakadt, és csak nehezen tudta folytatni. ‒ Szükségem van erre.

Nagy sóhajtást hallott. A cigaretta parazsa sistergés nélkül aludt el a földbe nyomva. Farkasszemet néztek egymással, mindketten a végszóra vártak.

‒ Ha valami nem úgy sül el, ígérem, abbahagyjuk.

‒ Esküdj meg! – Úgy kiáltott fel az idősebb a kezével mutogatva, mintha csak erre várt volna.

‒ Esküszöm – emelte fel megadóan a karjait.

‒ Jól van. – Samuel láthatóan sokkal jobban örült az esetleges kiszállásnak, mint magának a kalandnak, ez azonban a másiknak cseppet sem tűnt fel.

‒ Erről van szó! – örvendezett, és vidáman meglapogatta a bátyja hátát. ‒ Na, akkor ki megy?

‒ Kő-papír-olló?

Alig mondta ki, Nathan máris tartotta a kezét. Gyermeki élvezettel lóbálták az öklüket, holott az arcukon már nem egy ránc húzódott. Sam képét jócskán megviselte a börtön és a sok bagó, ezért ugyan még nem volt ötven, mégis annyinak tűnt. Nate ezzel szemben nem volt ilyen megviseltnek. A szeme körül és a homlokán férfias barázdák mélyültek nevetés és grimaszolás közben.

‒ Kő-papír-olló – mormogták egyszerre, de nem jutottak dűlőre, mindketten követ mutattak.

A következő körben ugyanez ismétlődött meg, csak ollóval.

‒ Talán ez egy jel – röhögött Samuel.

‒ Francokat – viszonozta a jókedvét Nate, majd feltűrte a pulóvere ujját. ‒ Még egyszer! ‒ Ezúttal végre sikerült egyiküknek nyerni, a fiatalabb ökle kőbe feszült, míg a másik ollót mutatott. ‒ Bocs, tesó – vigyorgott, majd feltápászkodott.

Samuel rosszallóan rázta meg a fejét, majd ő is ismét guggolásba emelkedett, piszkos kezét a kabátján porolta le.

‒ Szóval ‒ kezdett aztán bele ‒, fegyveres nincs, és ahhoz képest, milyen értékes dolgot találtak, egyáltalán nem őrzik.

‒ Nem tudják, mi az?

‒ Egy relikviánál nem látnak benne többet – vonta meg a vállát.

‒ Remek.

‒ Tehát a kódex a kék sátorban van. Már vagy fél napja figyelem őket, de senki se ki, se be. Lehetetlen, hogy bent legyen valaki.

‒ Ez így túl könnyű. – Beszéd közben Nate az órájával matatott. Kékesszürke szemében ott csillogott az eltökéltség.

‒ Csak osonnod kell, akkor nem lehet baj.

‒ Vettem – bólintott.

‒ És siess! Mások is rájuk találhattak már.

Nathan már nem is válaszolt, csak elindult. Hosszú évek teltek el azóta, hogy lopakodnia kellett volna, de úgy tűnt, a teste semmit sem felejtett. Rutinszerűen hajolt le és követte a környezet minden apró emelkedését és mélyedését, a bokrok árnyékában maradt egészen addig, amíg a tábor határához nem ért, ekkor a lassú somfordálást felváltották a gyors léptek. A sátrak hosszúra nyúlt sötétjében lapult meg, melyekkel az éjszaka árnyai egybenyúltak, így szinte akadálymentesen, teljes takarásban tudott az egyik tákolmánytól a másikhoz ugrani. Az izgalomtól a szíve a torkában dobogott, azonban ez inkább erővel töltötte el, mintsem akadályozta volna. Nem messze tőle a tábor közepe felől, ahol a tűz égett, hallotta a régészek duruzsolását. Az új feltárástól fellelkesülve kissé felöntöttek a garatra, és jókedvű kiabálásba merülve dorbézoltak. A magas férfi szinte már sajnálta őket, hogy reggelre hűlt helyét fogják találni a leletnek.

Nathan lába túlságosan is sietett, és megcsúszott a harmatos füvön. Elfojtott visítással, kapálózva szerezte vissza az egyensúlyát. Lihegve és röhögve hajolt előre a kis akciója után, ám nem tudott sokáig pihenni, lépteket hallott nem messze magától.

‒ Jó, jó, elmegyek hugyozni! – szólt még közelebbről egy hang.

A sátor falához lapulva egész testében megfeszült, és hallgatta a lépteket, próbálta elképzelni, vajon az illető merre tarthat. Pontosan felé. A térde még remegett az iménti majdnem-eleséstől.

Kissé oldalra fordulva várta a felbukkanását. A teste szinte önkényesen akart mozogni, fel-alá rugózott izgalmában, a légzése zihált, és pontosan akkor moccant, amikor kellett. A nyakába kapaszkodva a földhöz vágta a férfit, nagyot nyekkenve ért földet, és még mielőtt felordíthatott volna, Nate pontosan célzott ütésétől elájult.

A tolvaj nagyot sóhajtott, majd letörölte a homlokáról az izzadságot, és halkan elnevetgélt magában. Már csupán három szökkenésnyire volt a céltól, és minél közelebb ért, annál instabilabbnak érezte a járását, és kifejezetten figyelnie kellett, hogy ne essen össze. És mindenegyes rohadt másodpercét imádta. Minden alkalommal ezt érezte vadászat közben, és jelen pillanatban el sem bírta képzelni, hogyan bírt ki három évet e nélkül, bár nem ez volt az első hosszabb kihagyása…

Végre sikerült besettenkednie. Óvatos, halkan mozgó kezekkel húzta oldalra a sátor ajtaját, majd megkönnyebbülve lépett be. Magában jót szórakozott a sok figyelmetlen részeg régészen.

‒ Akkor siessünk. Hol vagy? – mormogta magának szaladás közben.

Odabent meglepően tágas tér fogadta, hálózsák nélkül, viszont tele bútorokkal és dobozokkal. Legelőször az asztalnak esett neki, ahol halomnyi papír és könyvkupac várta, és őszintén nem csalódott, amikor nem találta, amit kereset. Mégis ki lenne az az őrült, aki egy több száz éves kódexet csak úgy az asztalon tárolna?

Ügyesen fordult a sarkán a legközelebbi doboz felé. Fütyörészve guggolt le és nyitotta fel a tetejét, azonban néhány kacaton kívül nem talált mást. Úgy, ahogy volt, guggolásban mászott a következő ládáig. Jóleső izgalomként hasított belé a felismerés: zárva találta. Szórakozottan kezdett kutakodni a zsebében a tolvajkulcsért, ám visszafordulva megakadt valamin a szeme.

Közvetlenül a sátor bejárata mellől két hatalmas zöld szem pislogott rá. Furcsán ismerős tekintet volt. A lány csendesen, meglepődött arccal, a szájában egy ceruzával és egy jegyzetfüzettel ült törökülésben, a lábánál a keresett kódexszel.

‒ Öm – nyekeregte Nate, miközben lassan felegyenesedett. ‒ Helló…

A lány keze a kódexre csúszott, és óvatosan becsukta, de közben egy pillanatra sem veszette szem elől a settenkedőt. Finoman felemelte és magához szorította, majd a másodperc tört része alatt felugrott, és éppen futni kezdett volna, ám Drake reflexei legalább olyan élesek voltak. Gyorsan rohant utána, és még mielőtt feltéphette volna a sátor ajtaját, a derekába kapaszkodva a földre rántotta a régészt.

‒ Nyugodj meg! – suttogta ingerülten a földön fetrengve.

A nő erőszakosan mozgott a karjai között, Nate a szájára tapasztotta a tenyerét, hogy ne bírjon sikoltani, de az hatalmasat harapott az ujjába.

‒ A francba már! – rántotta el fájdalmasan.

Elég volt egy fél pillanat, és a nő szájából máris felhangzott a sikoltás. Szerencsétlenségére azonban odakint nagyobb volt a hangzavar.

‒ Az isten szerelmére, hallgass már el! – förmedt rá a férfi, majd ismét elhallgattatta. ‒ Nem foglak bántani, csak fogd be!

Néhány hosszúnak tűnő másodperc után a mellkasán mozgolódó nő lassanként megnyugodott, nem mozdult többet, csupán a szapora légzését lehetett érezni.

‒ Na, erről beszélek – búgta megnyugtató hangon Nathan, és felült a régésszel az ölében. A derekuk finoman lapult egymáshoz. ‒ Nincs semmi gond. Nekem csak a kódex kell. ‒ Halkan súgta a fülébe, és folytatta volna tovább is, de nem tudta.

A kódex szóra a lány mintha vérszemet kapott volna, profikat megszégyenítő mozdulattal vágta orrba a tolvajt a könyökével.

‒ Baszki – üvöltött fel fájdalmasan az orrához kapva.

Ezt kihasználva a régész ismét felpattant, ezúttal viszont nem a kijárat felé vette az irányt. Nem messze tőlük néhány láda mögött egy fémből készült, zárkombinációs bőrönd lapult. Automatikusan dobta bele a kódexet, rácsapta a fedelet, majd egy másik ládában kezdett el turkálni.

‒ H-hé, mit csinálsz? – lépkedett felé Nate, de mire észhez tudott volna térni, egy bilincs csattant a bőrönd fogantyúja és a lány csuklója között. A férfi nagyokat pislogva meredt rá. ‒ Ho-honnan van bilincsed?

‒ Nem veszed el tőlem a kódexet! – ripakodott rá idegesen.

Nate csak most tudta jobban megnézni. Igazán aprócska teremtés volt, alig lehetett százhatvan centi, viszont termetéhez képest formás, mindene gömbölyűen domborodott a rózsaszín pizsamája alatt, aminek a fölsője csupán a köldöke fölé lógott. Már így is éppen elég elbűvölő lett volna, azonban az arca egyenesen varázslatos volt. A szemén látszott valamiféle ázsiai vonás, az arca finoman és vékonyan ívelt, gyönyörűen keretezte a vállára omló egyenes, fekete haj. A szemébe lógó féloldalas frufru csak jobban kihangsúlyozta a smaragdzöld szemeket.

‒ Ez nem az, aminek tűnik… ‒ hebegte Drake zavartan. A lány apró termete és kedves arca túlságosan is lefoglalta.

‒ Dehogynem! Hiszen azért jöttél, hogy ellopd, nem?! – dühöngött. Egész testében reszketett a haragtól.

‒ De. ‒ A látványtól nem bírta ki, hogy ne röhögje el magát.

‒ Akkor ajánlom, hogy tűnj innen! Nem viheted el!

‒ Sajnálom, de ezt nem te fogod megmondani. ‒ Játékosan vonta meg a vállát, majd közeledni kezdett a lány felé.

‒ Ne gyere közelebb! – kiáltott rá, de nem hatotta meg a férfit. Veszélyesen közeledett felé, és megállt előtte. A régész görbén fölfele nézett rá, de nehéz volt tekintélyparancsolónak tűnni a száznyolcvan magas tolvaj mellett.

‒ Csak egy kis időre kell – győzködte. ‒ Ígérem, hogy visszahozom.

‒ Még mit nem! – vihogott fel. ‒ Komolyan ilyen hülyének nézel?

‒ Őszintén? – röhögte. ‒ Aki bilincset tart magánál, az…

‒ Takarodj innen! – vicsorgott az apróság.

‒ Nekem kell a kódex.

‒ Ez életem felfedezése! Azt hiszed, hagyni fogom, hogy csakúgy elvidd?!

‒ Nem akarom levágni kezed, de ha kényszerítesz… ‒ Nathan blöffölt. Soha nem lett volna képes bántani egy nőt sem, pláne nem egy olyat, akinek ilyen szép szemei voltak.

‒ Akkor kénytelen leszel elrabolni engem is – bökte ki.

‒ V-várj… hogy mi? – döbbent le teljesen. Kiábrándultan pislogott le az eltökélt régészre. ‒ Most ugye csak viccelsz?

‒ Neked kell a kódex, én nem adom.

‒ Akár meg is ölhetnélek – hörögte.

‒ Akár. De inkább haljak meg, minthogy csak úgy odaadjam.

A férfi tett egy lépést hátra. A lány szemében gyűlő könnyekből látta, mennyire félt, és, hogy minden erejével próbálta titkolni. Az arca elvörösödött, és reszketett a térde, de láthatóan hajthatatlan volt.

‒ Ayame, odabent vagy? ‒ hallatszódott kintről egy kollégája ittas hangja.

‒ M-mi volt ez? – rezzent össze a tolvaj.

‒ Valószínűleg Benedikt – vigyorodott el győzelemittasan az említett. ‒ Úgy tűnik, a terved meghiúsult. Hahaha – nevetett fölényesen. ‒ Talán rossz emberekkel kezdtél ki!

Másodpercek alatt kellett döntenie.

‒ Talán esetlennek tűnünk, de mindig figyelünk egymásra! Már nincs esélyed kijutni, a többiek már biztosan közelednek.

‒ Csak fogd be! – dörrent rá, miközben gondolkodott.

‒ Lásd be, jobb lenne feladni!

Kérdések között tipródva simított végig az arcán, aztán cselekedett. A bejáraton már nem juthat ki észrevétlenül, tehát csak egy út maradt.

Könnyű zsákként dobta a vállára a nőt, aki ettől aprót sikkantva húzta össze magát. Ezután egy bicska nyitódását és a sátor hátuljának a hasadását hallotta, majd rögtön a csillagos ég alatt találta magát.

Nathan teljes erejéből rohant. Már nem érdekelte a settenkedés, a lehető leghamarabb bevágta magukat a bozótba, és egészen a saját táborhelyükig, az erdőbe rohant a lánnyal a vállán, aki mindezt csendben tűrte, bár azóta ezerszer megbánta a nagy száját.

A találkozóhelyükön nem égett tűz, hiszen túl feltűnő lett volna, Sam és Sully inkább csak a hold fénye mellett bagózott. Egy tó partján álltak, a távolból halkan morajlott egy vízesés, amelynek hangja tücskök ciripelésével és a nevetésükkel vegyült össze.

Nate talpa alatt recsegve tört össze egy ág. A rá váró két férfi egyszerre fordult felé, és egyszerre esett ki a kezükből a parázsló dohány. Sisteregve aludtak ki a tó vizében.

A menekülő óvatosan leengedte a lányt, de inkább csak azért, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát a közeledő támadásban. Sam rögvest két kézzel esett neki.

‒ Mégis mi a büdös franc ez, Nate?! – lökte meg a vállánál. A régész tehetetlenül nézte őket. ‒ Nem csak kincsvadászok, emberrablók is vagyunk?!

‒ Nem tehetek róla, magához bilincselte!

‒ Magához…. Mi? ‒ kapott a fejéhez Sam. ‒ Ne baszakodj, Nate, megesküdtél, hogy abbahagyjuk, ha gikszer lesz!

‒ De ez nem gikszer! – ellenkezett az öcs.

‒ Akkor mégis mi?! Elraboltál egy nőt! – üvöltött a tetovált, szájából áradt a cigaretta szaga, és folyamatosan egyre hátrébb és hátrébb taszigálta a vállánál az ifjabbik Drake-et.

‒ Mégis mit kellett volna tennem?!

‒ Mondjuk otthagyni, és nem a válladra csapni!

‒ Amúgy is azt mondtad, hogy lehetetlen, hogy bent legyen valaki!

‒ Hát akkor tévedtem!

‒ Nem mindegy?! Itt a kódex és ez a fontos, nem?! – Nathan kezdte elveszteni a türelmét, és már ő is lökött egyet a másik férfin.

‒ És mégis mit akarsz csinálni a csajjal? – mutatott az érdeklődve pislogó lány felé.

‒ Ayame vagyok – vonta össze a szemöldökét.

‒ Ó, bocsáss meg, hogy nem kérdeztem meg! – Hirtelen csípőből fordult a beszélő felé, teljesen kiborulva és szarkasztikusan affektált. ‒ Milyen udvariatlan vagyok! És bocsáss meg az öcsémnek is, hogy elrabolt! ‒ üvöltötte, bár ezúttal inkább a testvérének címezve. ‒ Elmondanád, mi vele a terved?!

‒ Nos… - hebegte.

‒ Hé, fiúk, nyugodjatok meg! ‒ lépett közéjük egy ősz férfi, aki öreg kora ellenére sem törpült el annyira a két izmos, ereje teljében lévő testvér mellett. ‒ Nincs miért vitatkozni.

‒ Most viccelsz velem, Sully? – támadt neki is rögtön Sam.

‒ Megoldjuk.

‒ Hiszen elrabolt egy embert!

‒ Victor? – A régész félős hangja csendesen hallatszott, mégis úgy hatott a csapatra, mint egy csatakiáltás.

Mindhármuk egyszerre fordult Ayame felé, aki a bőröndöt magához szorítva próbált elbújni az idegen helyzetben.

Az öreg kérdő arccal tett felé egy lépést.

‒ Ki vagy te? – dörmögött a szivartól megkarcosodott hangja.

‒ Ta-Takanashi… Ayame… ‒ dadogta félve.

A név hallatán Victor először meghőkölt, majd eltökélve indult meg a régész felé. Reménykedve szorította meg a kezét.

‒ Ismersz egy Takanashi Mayumi nevű nőt?

‒ Miről beszélnek ezek? – bökte oldalba Samuel az öccsét, aki értetlenkedve rázta meg a fejét, majd tovább nézte a jelenetet.

‒ Igen – nevette el magát Ayame a szájához kapva. ‒ Ő a nagyanyám.

Nate fejében lassan összeállt a kép. Kettejükre nézve már tudta, miért volt neki olyan ismerős a lány tekintete. Ugyan a színe más volt, de a benne csillogó eltökéltséget eddig csupán egy embernél látta, és csakis ez az ember lett volna olyan őrült, hogy egy öreg kacatért elraboltassa magát. Halvány mosoly ült ki a borostája alá, és elégedetten fonta össze a karjait. Türelmesen várta, amíg azok ketten is rájönnek.

‒ Én Victor Sullivan vagyok – mutatkozott be meghatódott hangon az öreg. Valószínűleg már maga is tudta, kivel állt szemben.

‒ Tudom. ‒ Ayame bólogatott.

Ezután kimondaniuk sem kellett. Victor magához szorította a szépséges régészt, a feje tetejét csókokkal árasztotta el, és, hogy a továbbiakban mit mondott, az rejtve maradt a kíváncsian vizslató testvérpár előtt.

‒ Mi folyik itt? – kérdezte Samuel, közben rágyújtott egy cigire.

‒ Úgy tűnik, hogy Sully a kis túszunk nagyapja – mondta a másik somolyogva.