3. fejezet - Huszonnégy

Sziasztok ^^

Elég durva hetem volt, szóval a másik blogomra nem tudtam részt írni, éppen örülök annak, hogy ezt a "könnyedebbet" össze tudtam hozni. Őszintén elég régen írtam már, de remélem, hogy azért ez annyira nem fog meglátszani a végeredményen ^^

Nagyon remélem, hogy tetszik nektek az új fejezet. Jó olvasást!

A forró kínai kaja gőze nagy cseppeket hagyva csapódott le, majd folyt végig a fehér dobozon. Sullyék két nagy zacskó olcsó étellel tértek vissza, amit az éjszakai megállóhely egyetlen étterméből hoztak. Ayame farkaséhesen kutakodott a dobozok között, majd egy szimpatikusat felkapva ült le az ajtóhoz legközelebbi ágyra a nagyapja mellé. Ügyes kezekkel törte szét az evőpálcikákat és esett neki a zöldséggombócos sült tésztának, és csak az első pár falat után tűnt fel neki a többiek ügyetlensége. Esetlenül böködték bele és csavarták fel a pálcikákra, amit csak bírtak. Az erőfölényét felfedezve kislányos dicsekvéssel dobott fel a levegőbe egy gombócot, majd kapta el a szájával. Először úgy tűnt, senki sem vette észre az attrakcióját, ám a földön ücsörgő Nate jókedvű fejcsóválásától neki is sunyi vigyor húzódott az ajkaira.

‒ Szóval… ‒ Samuel törte meg a kedves csendet. Ugyanazon a széken ült, amin először foglalt helyet. ‒ Mit tudsz még?

‒ Sokkal több olyan dolog van, amit nem tudok – válaszolta csámcsogva Ayame. Drake kérdő pillantására azonnal válaszolt. ‒ Például azt sem tudom, kik vagytok.

‒ Valóban nem, milyen udvariatlan vagyok. ‒ Sully sietősen szívta be a tésztát. ‒ Ott az az úriember Samuel Drake – mutatott felé, az említett pedig katona módjára intett a kezével. ‒ Ő pedig Nathan, a testvére.

Takanashi keze egy pillanat alatt megfagyott a levegőben, az evőpálcikáról cuppanva csúszott vissza a tészta a dobozba.

‒ V-van valami baj? – Victor aggódva kérdezte az unokáját, amikor észrevette, hogy Aya szinte kikapcsolt. Meredten bámulta az ügyetlenül evő Nate-et, le sem vette róla a szemét.

‒ E-e-ez… azt jelenti, hogy… ‒ kezdett bele dadogva. A hangsúlyából nem lehetett kivenni a pontos érzelmeit. ‒ Hogy te vagy Nathan Drake?

‒ Személyesen – felelte magát kihúzva az említett. Bár a jó kiállásból egy kicsit elvett a szájában tartogatott étel, még így is látszott rajta a túláradó büszkeség, amelyet a neve váltott ki.

Sullivan unokája reszkető kezekkel csapta az ócska éjjeliszekrényre a kínait. Természetellenesen nagyot csattant a bútor, a hangra mindenki összerezzent, és értetlenkedve meredt a lányra, aki aztán mintha rugóból lőtték volna ki, olyan gyorsan pattant fel és esett neki az öcsnek.

Nathan ügyesen elhajolva tért ki az ütés elől, majd eldobva magától a dobozt felpattant, és hárította a második suhintást is, ezúttal viszont Aya karjába kapaszkodott, és nem eresztette el. Ahogy ránézett, szinte rá sem ismert a nőre. Már nem volt ott az a kedves lány, aki megszeppenve, bénácskán parkolt le, sokkal inkább tűnt egy hisztitől őrjöngő hárpiának.

‒ Mégis mi ütött beléd? – kérdezte, közben gondosan ügyelt rá, hogy ne szorítsa meg túlzottan a régész karját.

‒ Nem hiszem el, hogy te vagy az! – csattant fel, közben szakadatlan próbálta magáról lefejteni Nate-et. ‒ Mondjuk mit is vártam?! Csak te lehettél az!

‒ Ismeritek egymást? – dörögött a háttérből a testvére.

‒ Soha nem találkoztunk – felelte zavartan, amire Ayame hisztérikusan felröhögött.

‒ Bárcsak találkoztunk volna előbb, te rohadék! Akkor már előbb megölhettelek volna!

Elég volt egy figyelmetlen másodperc, Takanashi kiszabadult, és a körmeit meresztve ugrott volna Nathan nyakának, azonban soha nem érte el. Sam felpattanva elkapta a derekát, és könnyedén felkapva elemelte az öccse ütőerétől.

‒ Eressz el! – visította. ‒ Jogom van megölni!

‒ Azért abba én is beleszólnék – röhögte, majd mintha egy kislánnyal tenné, talpra állította a nőt, és fölé kerekedve megfogta a vállait, hogy mélyen a szemébe nézhessen. ‒ Nate azt állítja, sosem találkoztatok.

‒ Tönkreteszi az életem! – kiáltott a nála jóval magasabb tolvaj arcába, majd ismét megindult a másik felé, de Sam nem engedte el, finoman vonta vissza maga elé.

‒ Ezt mégis hogy érted? Honnan ismered?

‒ Az én szakmámban mindenki ismeri! Komolyan azt hiszitek, hogy a felfedezései nyom nélkül maradnak?! – Ayame sírva kiáltozott Sam mellől. Lassanként előrébb lépdelt, egyenesen Nathan elé. Ezúttal nem fogta vissza senki. ‒ Kulturális antropológusként az egész életemet arra tettem fel, hogy tanuljak, hogy felfedezhessem és tanulmányozhassam azokat a helyeket, ahol te is jártál! – A „te” szónál dühösen a férfi mellkasára bökött.

‒ Nem tehetek róla, hogy én előbb találtam meg őket, mint ti! – horkant fel sértődötten.

‒ Kötelességed lett volna dokumentálnod és múzeumba helyezned mindent!

‒ Kötelesség?! Az életemet kockáztattam minden egyes alkalommal!

‒ Sajnálom is, hogy nem haltál már meg El Doradóban!

‒ El Dorado egy szobor – vicsorogta gúnyosan a lány arcába hajolva. Talán észre sem vette, de dacosan összefonta maga előtt a karját.

Ayame szomorúan biggyesztette le a száját, a haragtól és a szomorúságtól könnyezni kezdett.

‒ Komolyan? – kérdezte, a hangjában megbújt némi izgalom is.

‒ Igen – somolygott gúnyosan Drake.

Artikulálatlan torokhangok törtek fel csupán Takanashi szájából. A benne kavargó érzelmek és a nemezise faggatása miatt nem is tudta, mit csinálhatna, így azt tette, ami legelőször az eszébe jutott: hangosan csattanó pofont sütött el a kalandor arcán.

A másik két férfi nagyokat pislogva nézte őket, és láthatóan Nate sem tudott sokkal jobban reagálni. Nem reagált a pofonra, hiszen nem fájt neki, és a lány vádaskodása sokkal inkább lefoglalta.

‒ És Shambala?

‒ Mi van vele? – vonta meg unottan a vállát.

A nemtörődöm flegmaság sokkal dühítőbben hatott az antropológusra, ezért újabb pofonnal jutalmazta meg Drake-et. Ezúttal már megérezte a bőrén csattanó tenyeret, hangosan fújtatva fordította oldalra a fejét.

‒ És Arábiai Lawrence? – faggatta tovább megállás nélkül. A könnyek már teljesen eláztatták a nyaka finom bőrét is.

‒ És ne felejtsük el Libertaliát sem! – okoskodott bele a háta mögül a testvér.

‒ Ó, köszi, Sam, imádlak – dörmögte az orra alatt Nathan.

‒ Libertalia? – fordult a beszélő felé döbbenten Ayame.

‒ Henry Avery és a többi nagy kalózkapitány közös kincse és városa.

Ezúttal a nő már nem is mondott neki semmit. Félig felemelte a karját, de csak nem lendítette meg, csupán keserűen szipogott Nathan arcába.

‒ Ott te is ott voltál! – tette hozzá gyorsan. ‒ Sully pedig az összes többinél.

Mintha ezt meg sem hallotta volna, a lány meg sem rezdült. A könnyektől tisztára mosott zöld szemekben Drake látta magát visszatükröződni, de mintha egy másik ember lett volna. Valójában még sosem gondolt bele a másik oldal szemszögéből. Nem igazán ismert egyetlen legálisan mozgó régészt sem, így szemrehányásokat sem tudtak neki felhozni. Jobban belegondolva a kalandjait sem szemlélte tovább annál, hogy ott volt és harcolt, aztán vagy szerzett valamit magának, vagy nem. A világ csodáit fedezte fel, de csakis önös érdekekből, eszébe sem jutott megosztani azt a nagyközönséggel, éppen ezért nem is ügyelt soha semmire, ám ezzel magán kívül mindenki mást megfosztott attól, amikre ő maga is rácsodálkozott.

‒ Sajnálom – tárta szét a karjait félig őszintén félig cinikusan, ezután zavartan végigtúrt a haján.

‒ Minden elpusztult utánad – mondta kiábrándultan a sötét hajú. ‒ Mi csak néhány szobrot, meg köcsögöt találtunk a robbantásaid alatt.

Nathan tehetetlenül vonta meg a vállát. A teste nemtörődömségről árulkodott, a nőre tapasztott tekintete azonban arról, hogy igenis törődött az antropológus érzelmeivel.

‒ Én is látni akartam azokat a dolgokat… ‒ szipogott lassanként megnyugodva.

‒ Akkor most itt az alkalom. ‒ Keze az ágy lábához támasztott bőrönd felé mutatott. ‒ Nyisd ki, aztán elintézzük.

‒ Az nem fog menni… – rázta meg magát.

‒ Mi? ‒ A férfi röviden nyögte a szót. Szemöldöke kérdőn futott fel enyhén barázdált homlokára.

‒ Nem tudom a kódot… – suttogta félénken Ayame.

Egyszerre a háta mögül is csalódott sóhajtások hangzottak föl.

‒ Ugye csak viccelsz? – lépett mellé Victor.

‒ Nem tehetek róla, improvizálnom kellett! – morogta mérgesen, közben a szemével villámokat szórt Nate felé.

‒ Jól van, semmi gond, minden alkalommal törünk fel zárakat.

Sam ledobta magát az ágyra, a kezébe vette a bőröndöt, ám amikor észrevette, hogy azon nincs kulcslyuk, dühösen dobta el.

‒ Na, jó, akkor csak egy megoldás maradt!

Csak egy elsuhanó árnyékot lehetett látni, ahogy az ifjabbik Drake a szekrényhez ugrott. Néhány táskát kidobott a földre, majd egy vállraakaszthatósat vett elő, szétnyitotta, aztán kikapott belőle egy kispisztolyt. Lazán indult meg a bőrönd felé.

‒ Hülye vagy?!

Ayame sikoltva ugrott utána, és a kinyújtott karjába kapaszkodott.

‒ Ha bele mersz lőni, esküszöm, utána én lőlek le téged!

‒ Miért, talán tudsz valami más megoldást?

‒ És ha megsérül a könyv?

‒ Kockáztatok! – kiáltott föl, majd ismét előre tartotta a fegyvert, azonban újfent nem sikerült meghúznia a ravaszt.

‒ Lehet, hogy tényleg nem túl jó ötlet. ‒ Sully gondolkodva vakargatta meg a bajszát.

‒ Miért nem? – tette fel a kérdést ezúttal a sötéthajú férfi.

Az öreg kalandor felemelte a fémesen csillogó tárgyat, majd megmozgatta.

‒ Halljátok? – folytatta a mozgatást.

Mindannyian füleltek, azonban nem hallottak semmit.

‒ Mit?

‒ Na, ez az. Gondolom belülről szivacsozott, igaz?

‒ Persze – bólintott Aya.

Victor nagyot rántott a bőröndön, azonban most sem hallottak semmi huppanást.

‒ Elég szorosan fogja.

‒ Mit akarsz ezzel? – kérdezte Ayame.

‒ Hogy fogalmunk sincs, a bőröndön belül hol van a könyv. ‒ Samuel lemondóan fordult el és lépett az ablakhoz. Odakint még mindig a mélysötétben csillantak meg az esőcseppek.

‒ Akkor csak a zárat lövöm meg.

‒ Azt nem lehet. ‒ Takanashi zavartan tűrt el egy elkószált hajtincset a homlokából. ‒ Ez egy speciális darab, direkt nagy értékű holmiknak. Ha nagy erő éri egy területen, csak jobban lezár az egész.

‒ Akkor egyszerre lövünk a három kallantyúba, és…

‒ Huszonnégy kallantyú van. ‒ Kicsit elégedetten tette az oldalára a kezét az antropológus. ‒ Benedikt bőröndje.

‒ Ez remek… ‒ morgolódott Nathan, közben a pisztolyt tartó kezével végigtörölt a homlokán.

‒ Így mi lesz? ‒ Sully erőtlenül ült le az ágyra. Akármilyen feszült is volt a helyzet, az unokája szórakozottan szemlélte a színes Hawaii mintás ingjét. Sosem képzelte azt, hogy ilyen holmikban járna, mégis pontosan illett hozzá.

‒ Nem mehetünk vissza, túl sok kérdést vetne fel.

‒ Talán zsákot húzhatnánk Ayame fejére, és kizsarolhatnánk a kombinációt. ‒ Sam az ablak mellől viccelődött, és őszintén meglepte, amikor az öccse fontolóra vette.

‒ Egyelőre túl részegek ahhoz, hogy bármit is felfogjanak… talán majd este. Addig aludjunk… egyelőre nem tudok jobbat.

Drake hangja élesen csengett miközben elsétált mellettük, és minden erejével csakis a lányra koncentrált.

***

Egész éjjel zörgött az eső az ablakon. A halk koppanások olyan andalító zsongássá olvadtak össze, akár a kabócák hangja egy tikkasztó nyári délutánon. Éppen ezért pattant fel Ayame szeme a csöndre. A füle szinte igényelte a folyamatos zajt, viszont az eső elállt, az éjszaka pedig lassan hajnalba csapott át. A sötétzöld függönyön andalogva hatolt át a fény csúszós világosságot adva a szobának. Éppen alig rajzolódott ki több szimpla körvonalaknál, de már a színek is kezdtek látszani.

Nathan két ággyal feküdt előtte, éppen felé fordulva. Az arcának vonásai a fényviszonyok miatt még karakteresebbnek tűntek, főleg amiatt, hogy nem tűnt túl békésnek. A rövid ismeretség dacára a nő már látott rajta jó néhány érzelmet, de ilyet még nem. Egyszerre volt mérges és keserű, pontosan olyan, mint amikor valaki a szomorúságát dühvel akarja visszafojtani.

Talán a kódex miatt érezne így? Ennyire fontos lenne neki? Megannyi hihetetlen kincset látott már, talán sokkal szebbeket és értékesebbeket, mint a kódex és Siegfried nyughelye.

Ayame egészen eddig csak a fejét fordította felé, de most a testével is így tett. A takaró megadóan követte gömbölyű vonalait. Érdes, kemény kezét a feje alá tette, és tovább bámulta az alvó Nate-et.

Annyi bosszúságot okozott neki. Pontosan emlékezett az első egyetemi napjára, amikor Mr. Lenart csak fél szóval megemlítette a nevét. Éppen csak akkor kezdte el a tanulmányait, és éppen akkor fedezték fel a hivatalos szervek El Dorado nyomait. Mr. Lenart, mint az egyik leglelkesebb tanulót, őt is magával vitte a feltárásra. Sosem felejti el azt a napot. Ő azt várta, hogy csodálatos látvány tárul majd elé, azonban csak megannyi rom, beomlott barlang és járhatatlan út várt rájuk. Akkor az öreg professzor a könnyeivel küszködve magához vonta a lányt, és csak annyit mondott neki: Drake megelőzött minket.

Csak évekkel később derült ki, hogy közel ebben az időpontban Nathan éppen Shambala őslakosságát irtotta ki valahol Nepál környékén. Kulturális antropológusként talán ez fájt neki a legjobban. Semmi nem maradt. Az lett volna az első és eddig az utolsó alkalom, hogy ősi civilizációval érintkezhessen a modern ember, azonban ez miatta nem valósult meg.

Őszinte meglepetésére azonban Mr. Lenart sosem tudott teljes szívből haragudni Drake-re. Akárhányszor az útjukban állt, és csupán sepregetni tudtak utána a romok és a kilőtt golyók között, az öreg prof mindig morgott magában, hogy milyen remek társ lenne egy olyan remek elme, mint Nathan. Ismerte a történelmet, volt benne bátorság, csupán jó útra kellett volna téríteni, és akkor legendás régészként írhatta volna be magát a történelembe, és nem holmi sírrablóként.

A következő Drake-kincset Lenart már nem élhette meg. Az egyik ásatás során egy barlangba szorult, és már nem tudták kimenteni.

Az elmerengő lánynak csupán ekkor tűnt fel, milyen kényelmesen elfért az ágyban. Amikor lefeküdtek, Sullyval ketten zsúfolódtak össze, most viszont nyoma sem volt. Mint ahogy Samnek sem. Egész végig átbámult az üres helyén.

Maga sem tudta, miért, de felvette magához a bőröndöt, majd kiment az ajtón. Odakint azonnal fázni kezdett a hideg talpa a nedves járólapon. A levegőt tisztára mosta az eső. Egy kis ideig némán bámult bele a hajnali tájba: a ritkás fákon túl néhány autó már közlekedett a pályán.

Már éppen visszafordulni készült, amikor a feje fölül halk nevetést hallott. Ekkor az orrára szállt a cigaretta hamuja.

A talpa alatt csattogott a tetőre vezető lépcső. Ahogy gondolta, a két hiányzó pasast odafönt találta. Mindketten a lábukat lógatva ültek a tetőn, vizespohárból valami átlátszó italt kortyolgattak, valószínűleg vodka lehetett.

Ayame olyan halkan közlekedett, hogy nem is hallották meg, ezért figyelmeztetőleg köhögött egy kicsit. Sam és Victor megnyugodva vették tudomásul, hogy a nő az, nem pedig valamelyik takarító, aki leküldené őket, vagy Nathan, akiről éppen a diskurzus folyt. A nagyapa finoman meglapogatta maga mellett a helyet. Szélesen vigyorgott, a kezében szivart szorongatott.

‒ Valamit ünnepelsz? – kérdezte somolyogva Aya, ahogy szorosan mellé ült. Sullivan rögtön melengetve vetette át a vállán a kezét.

‒ Ez a vén csirkefogó mindig szivart szív – röhögte Samuel.

‒ Megadom a módját – kacagott az említett, majd jóízűt szippantott. A füst lassan tűnt el a rózsaszín felhők foltjain.

Sam a lány felé nyújtotta a dobozát, Aya kicsit vonakodva, de kihúzott belőle egy szálat. Tudta, hogy jól fog neki esni. A nagyapján áthajolva hagyta, hogy a báty meggyújtsa a cigit, ezután letüdőzte a karcos leheletet. Nem sokkal ezután az üveget is a kezébe kapta. Valóban vodka volt benne.

‒ Azért kicsit ünneplek is ‒ tette hozzá végül Victor.

‒ Miért?

‒ Hála neked, végre abbahagyhatjuk ezt az ostobaságot.

‒ A versenyt? Miért akarjátok abbahagyni? Mi ez a verseny egyáltalán?

‒ Sok körülötte a rejtély – kezdett bele Sam egy nagy slukk után. ‒ Egy levéllel indult az egész, amit mindhárman megkaptunk.

‒ Mi állt benne?

‒ Egy vers, egy egyenlőségjel és egy végeredmény.

‒ A verseknek nincs végeredményük – kuncogott Takanashi.

‒  Nincs is. De a koordináták összegének van.

‒ Az rengeteg lehetőség…

‒ Nagyon sok helyen jártunk – tette hozzá Sully. ‒ Végül eljutottunk a ti táborotokhoz.

‒ És honnan tudtátok, mit keressetek?

‒ A vers a kódexről szólt és Siegfried sírjáról.

‒ Ó, értem – bólogatott Ayame, aztán húzott az üvegből. Fancsali arccal nyelte le az alkoholt. ‒ És mi a tétje az egésznek?

A két férfi tanácstalanul vonta meg a vállát.

‒ Mi az? – nevetett csodálkozva a nő. ‒ Nem is tudjátok?

‒ Hercegnő, a magunkfajtának éppen elég egy versenymeghívás és egy rejtvény, hogy élete fő céljává váljon az egész. Egy ideig azt hittük, hogy vicc az egész, de másokkal is találkoztunk kutakodás közben. ‒ Samuel beszéd közben végig a távolba bámult.

‒ Azt azért hozzá kell tennem, hogy egyikünk se akarta megcsinálni – töprengett Sully. ‒ Kivéve a kölyköt.

‒ Miért nem? – Takanashi zöld tekintete kíváncsian fürkészte végig a nagyapja minden vonását, az összes megőszült hajszálát.

‒ Éppen volt más, ami biztos pénz volt. Tudod, kinek van kedve akkor verseket fejtegetni, meg senkitől jövő levelek után futni?

‒ Hát, akárhogy is legyen, a dolog igaz volt. ‒ Szomorúan húzódott oldalra Aya telt szája.

‒ De hála neked, vége az egésznek. Elzártad, nincs tovább. ‒ Sullivan szivarja lassan csutkáig égett. Jóízűt kortyolt az italból. ‒ Valahogy majd elmagyarázzuk Nate-nek…

‒ Mi van vele? – tört ki a nőből. ‒ Úgy beszéltek róla, mint egy gyerekről.

‒ Nate komolyabban veszi ezt a dolgot, mint kellene – dörrent fel Samuel.

‒ Nem csoda. ‒ Ayame szelíden lehajtotta a fejét, a földet bámulva motyogott tovább. ‒ Lassan egyetemi tananyag válik belőle… hajtja a vére. Azt hiszem, ő soha, senkiért nem fog felhagyni ezzel, és minden lehetőséget meg fog ragadni a kalandra, ami csak adódik az életében.

Néma csend követte a rövid monológot. A két férfi tudta, hogy a nő mekkorát téved. Talán ez volt a helyzet Avery esetében, akkor valóban a vére hajtotta, de igazság szerint Nathan azután hajlandó volt felhagyni a kalandozással, és úgy tűnt, nem is hiányzik neki. Jelen esetben most pótlékként tett mindent, amit tett, hogy ne kelljen gondolkodnia a tönkrement házasságán, és elfelejthesse azt a nőt, akivel hajlandó lett volna békében élni.

Sokáig volt hallgatás. Takanashi azt hitte, valami végtelenül okosat mondott, és mindenki azon agyalt, éppen ezért tette hozzá a többi gondolatát is.

‒ Én pedig ezt ki fogom használni. – Bemászott a tető széléről, majd a kezébe vette a bőröndöt.

‒ Hogy érted ezt? – fordult utána Sullivan.

‒ Ti mindannyian remek régészek vagytok, a tapasztalataim alapján sokkal jobbak, mint a társaim. Rengeteg a tapasztalatotok, és ha valakikkel, akkor veletek meg fogom találni Siegfried sírját. Fogalmam sincs, hogy ki az, aki rendezi a versenyt, és azt se, mekkora a veszély… ‒ Ekkor kicsit megakadt. Az agya riasztást adott le, hogy álljon meg, ne mondja tovább, inkább meneküljön el, de tudta, hogy folytatnia kell. ‒ De nem is érdekel. Meg fogom találni ezt a kincset, és az egészet úgy, ahogy van, múzeumba fogom dugni. Nem fogom hagyni, hogy Nate és a hozzá hasonlók tönkretegyék, most nem. Ha kell, pórázt kötök az összesre.

Samuel szemöldöke a homlokára szaladt, ahogy elképzelte a jelenetet, főleg az öccsét.

Ayame csupasz talpa halkan állt meg a tető peremén. A bőröndöt a feje fölé a magasba emelte, és éppen elengedni készült. Az utolsó másodpercekben még visszakozott, nem bírta eldönteni, jól cselekszik-e, hiszen lehet, hogy a bőrönd örökre lezár, vagy a kódex megy szét, de aztán döntött.

A sok földtől és szerszámtól megkeménykedett ujjak elengedték a bőröndöt. Szinte az örökkévalóságig zuhant lefelé, elsuhant az éppen álmosan kifelé csoszogó Nathan szeme előtt is. Kétségbeesetten nézett utána a földre, majd amikor meglátta a szétnyílt zárat, örömittas vigyor kúszott szét a száján.