4. fejezet - Kotta

Sziasztok ^^

Ééés... megjött a 4. fejezet is. Jó nagy falat lesz ez a történet, de nem baj. Totál megéri :'D

Jó olvasást mindenkinek :)

Ha tetszik, ha nem tetszik, minden visszajelzést nagyon szívesen olvasok tőletek ^^

Aránytalan Sam... nem baj, így szeressük :D

A motel étkezdéjében a pincér feltűnően ferde szemmel méregette Ayamét, miközben a rendeléseket vette fel. Mivel nem volt nála egyetlen viselhető darab sem, még mindig Nathan pólójában és alsójában flangált, amit könnyedén értett félre mindenki, főleg az őt körülvevő három jókedvű és harsány férfit elnézve. Nő létére természetesen megérezte mindezt, így fülét-farkát behúzva próbált minél inkább az asztal alá ereszkedni. Aztán amikor ez sem segített, és a betérő vendégek mindegyike prostinak nézte, inkább beviharzott a mosdóba, hogy kezdjen magával valamit, ez pedig sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, mint elsőre gondolta.

Egy ideig magatehetetlenül topogott a közel sem steril mosdó padlóján, félrehúzott szájjal szemlélte a szürkészöld pólót a tükörben. Először arra gondolt, hogy letépi az ujjait, akkor inkább tűnne trikónak, de az alsónadrág ugyanúgy bezavarna, mint most.

Erősen a ruhába markolt, húzkodta a testén, majd amikor már úgy tűnt, nem tehet semmit, jött az isteni szikra. Kissé nehézkesen ugyan, de kibújtatta a kezeit az ujjakból, és a nyakkivágáson préselte át magát. A felső alja lejjebb ereszkedett, inkább tűnt már szoknyának, így bátran vált meg a kölcsönkapott boxertől, amit a mosdóra dobott, amíg a háta mögött megkötötte a feleslegesen lógó pólóujjakat. A V kivágás miatt mély dekoltázst kapott, de nem bánta – még mindig jobb volt, mint amúgy.

Végül elégedetten mérte magát végig. Megnyitotta a csapot, ami először szörcsögve barna vizet fröcskölt ki. Ayame türelmesen várt, amíg ki nem tisztult, majd megmosta az arcát, és megigazította a haját. A tegnapi eső miatt egy kissé behullámosodtak a tincsei, de felrázva úgy tűnt, mintha direkt lenne ilyen. Egy hetyke vállvonással távozott a gusztustalan mosdóból.

Odakint frissen sült tojás, bacon és kávé illat terjengett. Ahhoz képest, milyen olcsó hely volt, a kaja egészen elviselhetőnek tűnt. A felkelő nap fényesen világított be az étterem széles ablakain, a parkolóban pedig kezdett felpezsegni az élet. A kamionosok és a többi pihenő fáradtan császkált az autója körül, míg végül ők is a reggeliző felé vették az irányt. Éppen ezért, ugyan maga a helyiség elég nagy volt a vendég pedig kevés, mégis frissen hatott a hangulat. Bár lehet, hogy csak a régimódi vörös műbőr székek és piros-fehér kockás abroszok dobták fel az egészet, sőt, Aya fejében az is megfordult, hogy csak ő látja ilyennek a helyet. Izgatott volt a kódex miatt, és őszintén, kicsit azért is, mert Nathannel dolgozhatott együtt. Bár a zsigereiben érezte, hogy ez közel sem lesz egyszerű, és biztosan sok lesz köztük a konfliktus, az újdonság varázsától mind a tíz ujja begye bizsergett.

Halkan köszörülte meg a torkát, amikor Nate mellé ért. Meglepetésére nem csapott rá rögtön a kódexre, amikor lefutott, hogy felvegye a nedves betonról, akkor sem nyitotta ki, hanem elhívta őket reggelizni, és most is inkább kávét kortyolgatva újságot olvasott.

A férfi kíváncsian kapta ki a fejét a hírek közül, a csalfán mosolygó Ayaméval találta szemben magát, azonban ez közel sem az az Ayame volt, aki velük jött a szobából. Ez egy ízig-vérig nő volt, semmi jele szemérmességnek vagy szerénységnek, magabiztosan, felvetett állal nézett vele farkasszemet. A testéből áradt az önbizalom. A kerek melleire feszesen tapadt a póló, finoman rejtette el és emelte ki egyszerre a dereka vékonyságát és a csípője kerekségét, a combjain pedig könnyedén lengedezett az anyag. A lány számára nem tűnt fel Drake elképedése, a férfi viszont túlságosan belemélyedt a test vonalainak tanulmányozásába, és alig hallotta meg, amit a nő mondott.

‒ Őszintén, kicsit csalódás, hogy a nagy Nathan Drake éppen úgy olvas újságot, mint bárki más.

‒ Kávé mellett és bambán? ‒ Az öcsnek sikerült észrevétlenül összeszednie magát, a szokásos kissé hamiskás, sármos vigyor kiült a szája szélére.

‒ Pontosan ugyanezeket a szavakat használtam volna – nevetett fel Aya, miközben bevágódott a férfival szemközti helyre. ‒ A többiek?

‒ Mosdóban.

Takanashi biccentett, ezzel lezártnak tekintette a társalgást. Hegyes állát a tenyerébe tette, és bámulni kezdte a parkolóban sertepertélő embereket. Hallotta, ahogy Nathan visszatér az újság olvasásához, azonban azt nem láthatta, hogy a kalandor fél szemmel fel-felpillantott rá.

‒ Szóval volt odabent egy bolt, ahol éppen olyan ruhát árultak, mint az én pólóm? – dörmögte.

‒ Mondhatni – kuncogott a lány.

‒ Meglepnek a praktikáid. – A beszélő ívelt szemöldöke kihívóan vándorolt a homlokára.

‒ Nő vagyok – vonta meg a vállát. Nate alig észrevehetően végignézett rajta, ezzel mintegy nyugtázta magában, hogy valóban egy nővel ült szemben. ‒ Vannak praktikáim. Ó, erről jut eszembe… ‒ Ayame könnyedén a másik felé nyújtotta a karját, az ujjai között a boxert szorongatta. ‒ Ezt visszaadnám. Köszönöm szépen.

Nate nevetve vette vissza a ruhadarabot, majd a zsebébe dugta.

‒ Nekem volt öröm.

‒ Szóval, miért nem estél neki máris a kódexnek? – Az antropológus oldalra biccentette a fejét.

‒ Gondoltam megvárlak. ‒ A lány kérdő tekintete után magyarázkodni kezdett. ‒ Ha én nyúlnék hozzá, úgyis csak tönkretenném, nem?

Ayame figyelmét nem kerülte el a férfi hangjában bujkáló sértődöttség, azonban értékelte, hogy legalább próbálkozott.

‒ Köszönöm, Nate.

Olyan válasz volt ez, amire Drake nem számított. Őszinte, szívből jövő hálát tanúsítottak iránta, ami kissé idegen volt számára, főleg az elmúlt három évet nézve. Nem is bírt többet a nőre nézni. Zavartan bújt vissza az újságba, és fel sem pillantott belőle addig, amíg nem hozták ki a reggelit.

Maga az étkezés feszülten telt. Senki sem szólt a másikhoz, legfeljebb morogtak valamit. Kimondatlanul, de mindannyiuk a másik megszólalására várt. A kódex addig magányosan hevert az asztalon, távol a zsíros reggelitől.

A csend csupán akkor szűnt meg, amikor a pincér végre elvitte az utolsó tányért, és csak a kávéscsészék maradtak az asztalon. Abban a pillanatban mintha megtört volna valami, a szó egyszerre szakadt ki mind a négyükből, elsősorban Ayaménak címezve.

‒ Mit derítettél ki eddig? – kérdezte Sam egy nagy korty után.

‒ Nos – kezdett bele a megszólított, ezzel együtt maga elé húzta a könyvet ‒, ez egy nagyon csalóka kódex. ‒ Izgatottan simított végig a foszlott borítón. Zöld szemében az a láng égett, ami Sullivanében is. Olyan beleéléssel beszélt, mintha színészkedne. ‒ A borítás nagyon különleges. Emberi bőrből készült, a díszítése pedig huszonnégy karátos arany. Rengeteg pénzbe kerülhetett.

‒ Nem furcsa, hogy egy kolostorban emberi bőrből készült kódexbe írtak?

‒ Akkoriban gyakran előfordult – mormogott Sully elmerülten, azonban megakadt, amikor látta az unokája arcán szétterülő elégedett mosolyt. ‒ Vagy nem?...

Ayame óvatosan kinyitotta a kötetet. A lapok elsárgultak és csikorogtak közben, de a korához képest remek állapotban volt. Azonnal feltűntek a színes ábrák, az iniciálék és a szinte olvashatatlanul régies betűk.

‒ Nem kolostorban csinálták – jelentette ki magabiztosan az antropológus.

‒ Akkor? ‒ Nate feszülten vonta össze a szemöldökét. Izmos kezét összefonta a mellkasa előtt.

‒ Első ránézésre teljesen átlagos kódexnek tűnik, valami másolatának, szentírásnak… de ez csak egy álca. Az iniciálék, a hivatalosnak tűnő betűk…

‒ Akkor mégis mi ez? ‒ Samuel közelebb hajolt a lapokhoz.

‒ Ez egy napló – mondta Ayame. ‒ Minden külsőség csak azért van, hogy megtévessze az avatatlan szemeket. Igazából ez a betűtípus nem az, amivel akkoriban írtak, egyik másikhoz sem hasonlít. Ez… egyedi. Csak úgy tűnik, mintha szabályos lenne, de jobban megnézve macskakaparás az egész, az iniciálékkal és a képekkel együtt. A képeknek alig van köze a szöveghez, mintha csak bonyolult firkálmányok lennének a lap szélén. És ha már lap…

‒ Pergamen, gondolom – fejezte ki magát Victor.

Sam keze odavándorolt, érdeklődve simított végig rajta.

‒ Papír? – hőkölt meg. Ayame az arcába vigyorgott. ‒ Hogy maradhatott meg ilyen jó állapotban?

‒ Fogalmam sincs – válaszolta izgatottan a nő. ‒ Ahhoz meg kéne vizsgálni. Korábbi leletek is voltak már sokkal rosszabb állapotban. Egy levegőtől különösen elzárt helyen találtuk, és nincs kizárva, hogy konzerválták is valamivel.

‒ Na, de várjunk csak! – vágott közbe az ifjabbik Drake. ‒ Ha ez papír… mikor írták?

‒ Nos, ez elég nehezen meghatározható… a papíron még nincs vízjel, szóval biztosan tizennyolcadik század előtti… a nyelv… ‒ Ayame gondolkodva a levegőbe csapta a kezét. ‒ Korai germán dialektus… de keverve van egy régebbi… esetleg skandináv nyelvvel. Felváltva használja. Ennek alapján nagyjából… ‒ A nő fejcsóválva a hajába túrt. ‒ Bár ez hülyeség lenne…

‒ Mi? – sietette Nathan.

‒ A negyedik századtól a tizenhetedikig…

Néma csend követte a kijelentést.

‒ Ez baromság – horkant fel az öcs. ‒ Biztos jobban meg lehetne határozni!

‒ Meg lehetne laboratóriumi körülmények között vagy egy nyelvésszel, ami meg is történt volna, ha te nem rabolsz el – sziszegte a doktor.

‒ Azt még mindig te kérted – emelte fel védekezően a tenyerét.

‒ De nem is ez a legérdekesebb – folytatta, mit sem törődve a tolvajjal. ‒ A tartalmat nem értem teljesen. Rengeteg benne a bejegyzés, dátumok nélkül. Vannak benne rajzok, amatőr térképek, nem tűnnek túl pontosnak… nem tudtam beazonosítani, milyen helyeket ábrázolnak. Illetve vannak még benne ‒ keresgetni kezdett, majd megtalálva ott nyitotta szét a kódexet ‒ pöttyök.

Rátenyerelve kifordította a kötetet, hogy a többiek is meg tudják nézni. Hosszú oldalakon keresztül mindenféle helyzetben pöttyök követték egymást, valamelyik teli, valamelyik üres, láthatóan bármiféle mintázat nélkül.

‒ Eddig csak a benne lévő térképekkel tudtam összenézni, de nem találtam semmit. ‒ Kedvetlenül a tenyerébe hajtotta a fejét. ‒ De biztos vagyok benne, hogy ez a kulcsa az egésznek.

Ezúttal Nathan fordította maga felé a kötetet. Óvatosan simított végig a lapokon, bezárta a kemény borítót, megkopogtatta, forgatta, majd ismét kinyitotta és lapozgatni kezdte.

‒ Mégis miket jelölhetnek pontokkal? – elmélkedett a sötéthajú Drake.

‒ A forrasztási pontokat? – viccelődött az öreg, azonban nem nevetett senki.

‒ Nem tudok másra gondolni, csak a térképre… városok, források… ‒ szállt be Aya is.

‒ Lehet, hogy van egy külön térkép, ami nincs benne a kódexben – fűzte hozzá Sam.

‒ Hát reméljük, hogy nem, mert az viszont soha nem találjuk meg. ‒ Ismét Sullyé volt a szó.

‒ Hacsak nincs benne valami.

‒ Egyébként érted a nyelvet, amin írták?

‒ Néhány germán szót megértek… de azon kívül nem.

A mondatok szinte összefolytak Nathan fülében, szinte már azt sem tudta elkülöníteni, melyiket ki mondta, csupán hallotta őket. A tekintete egyik sorról a másikra ugrott, öt ujjal választotta szét a fontosnak vélt részeket a kódexben, ide-oda ugrált köztük. Az agyában majdhogynem szikráztak a fogaskerekek, miközben gondolkodott. Régen volt már, hogy ilyesmin kellett megoldania, és kicsit megkopott az agya e téren. Az elmúlt években a legtöbb, amit meg kell fejtenie, az a rosszul összeállított tévéműsor volt, vagy hogy miért pakolták át a zöldségeket megint egy másik osztályra, amikor a múlt hónapban is megtették, és mindenkit összezavartak vele.

A beszéd, mint folyamatosan elhomályosuló tényező, egyáltalán nem is zavarta, az azonban sokkal inkább, ami az asztalon folyt. A három társa véletlenül mindig belerúgott a lábba, amitől megmozdult az asztallap, ezzel a kódex, és így egy tizedmásodpercre szem elől tévesztette a fontos részt. Azonban az tette be a kaput, amikor az antropológus a heves gondolkodás közben az ujjait hullámszerűen mozgatva kopogtatni kezdett a körmeivel. Folyamatosan.

‒ Befejeznéd?! – csattant fel Nate a semmiből.

‒ Oké, oké, bocs! ‒ A nő ugyanolyan ingerülten válaszolt neki vissza, majd folytatta a diskurzust a másik kettővel.

Mint derült égből villámcsapás suhant át Nathan agyán egy gondolat.

‒ Várj! – szólt neki megint, ám ezúttal izgatottan. ‒ Inkább folytasd!

Ayame értetlenkedve nézett Samre és Sullyra, akik bátorítóan bólogattak. Kisvártatva, kicsit fenntartásokkal kezdett bele ismét a mozdulatsorba. A férfi elvetette magát az asztalon, és olyan közelről bámulta a kopógó körmöket, amilyenről csak bírta.

‒ Ilyenkor mi van vele? – súgta oda Aya a nagyapjának aggódva, de az csak legyintett.

Körülbelül két kínos perc után győzelemittas mosoly jelent meg rajta.

‒ Ez egy kotta – mondta, miközben felemelkedett.

‒ Egy mi? – horkantak fel mindannyian.

‒ Van valakinél egy ceruza?

Sullivan az ingzsebéből előhúzott egyet, majd átnyújtotta neki. Azonnal nekiesett volna a kódex összefirkálásának.

‒ Tehát… ‒ kezdett bele, ám Ayame szigorú tekintettel csapott a kezére.

‒ Hé! Abba nem!

Nate megadóan somolygott, ezt követően a zsebéből előhalászta a naplóját, és sebtében lemásolt néhány pöttyöt a könyvből.

‒ Először tényleg úgy tűnik, mintha semmi összefüggés nem lenne a pontok között, de csak azét, mert nincsenek rendszerbe helyezve. De, ha… ‒ Óvatosan húzni kezdett néhány egyenes vonalat, ami áthaladt az összes pöttyön. ‒ Így…

Takanashi alig kapott levegőt. Elképedve, kicsit bukdácsolva, némán állt fel a helyéről, és megkerülve az asztalt szorosan Nathan mellé ült, ezzel kitúrva onnan Samet. Ebben a pillanatban egyikőjüket sem érdekelte senki és semmi más, csak a kódex, csak a megoldás. Még azt sem vették észre, hogy izgalmukban túlságosan is egymásba gabalyodtak.

‒ Ez elképesztő… ‒ sóhajtotta az antropológus. ‒ Várj… a kotta nem öt vonalból áll?

‒ Azt csak a tizenhetedik században terjedt el, előtte általában négyvonalas rendszert használtak. Nézd! ‒ Drake kissé oldalra biccentette a fejét, ezzel az állával finoman a lány fekete hajához ért. Ügyesebbik kezével és a ceruza hegyével óvatosan kezdett el mutogatni a kódexben. ‒ Ha jól megnézed, nagyon kicsi, de minden negyedik sor után van egy alig észrevehető kis sorköz.

Mindkettejük szíve azonos tempót vett el, olyan gyorsat, hogy majdnem felrobbantak. A fülükben zubogva suhant át a vér zúgó hangot hallatva. A légzésük felgyorsult, a bőrük pedig hol felforrósodott, hol lehűlt. Ez volt az, amit az ifjabbik tolvaj minden alkalommal érzett, és amit a felesége sosem tudott megérteni igazán. Legalábbis akkor nem, amikor szükség lett volna rá.

‒ Már csak az a kérdés, hogy az üres pöttyök… ‒ kezdett bele a férfi, de Ayame közbevágott.

‒ Oldalak. Azok csakis az oldalszámok lehetnek – súgta remegve az izgatottságtól. ‒ Nézd a bejegyzéseket!

Nathan azonnal a naplórészhez fordított, az antropológus pedig kikapta a ceruzát a kezéből, és az első oldal első négy sorát áthúzta egy-egy vonallal.

‒ Nem azt mondtad, hogy ebbe ne? – somolygott kihívón a férfi. Jókedvű, de kissé bosszús tekintetet kapott vissza, majd mindketten visszamerültek a kódexbe.

‒ Ha minden szó egy-egy pontnak felel meg… akkor nagyjából… ‒ gondolkodott az unoka a száját rágcsálva. ‒ Az összes az óskandináv nyelv egy-egy szavára esik.

‒ De ez így nem lesz jó – dörmögte visszafojtott hangon a másik. ‒ Nem tudjuk, mennyi helyet kell kihagyni, néhány óskandináv szó egymás mellett van, de csak az egyik kell. Ha nem értjük, nem megyünk vele semmire.

Ez volt az a pillanat, amikor Sullyt és Samet is bevették a társalgásba, de csupán egy nézéssel és egy nehéz lélegzetvétellel. Azok feszülten figyeltek, és önmagukban viaskodva hallgattak, nem bírták eldönteni, hogy vajon akarják-e a megoldást vagy sem.

‒ Mennyire lehet külsősöket bevonni ebbe az egészbe? – szólalt fel Takanashi.

‒ A lehető legkevésbé. ‒ Az öcs hangja szigorúan csengett.

‒ Nos… van egy barátnőm Angliában, akinek van egy rettentő diszkrét oxfordi nyelvészprofesszor apja.

A hallottakra Nathan ismét kivillantotta a sármos Drake mosolyt.

‒ Aki nem mellesleg az óészaki kultúrák megszállottja.

A testvérpár sokatmondó pillantást villantottak Sully felé. Ő volt a legkényelmesebb és a legolcsóbb megoldás a légtérben való utazásra. Az öreg persze azonnal tudta, mi lesz a dolga, megadóan fonta össze a mellkasa előtt a kezét.

‒ Jól van, de az sok pénzbe fog kerülni!

‒ Ha megtaláljuk a kincset, senkinek se lesz többé gondja a pénzzel – röhögött Nate.

‒ Ja, pontosan ugyanígy volt az első négy alkalommal is, igaz? – bökte oldalba a bátyja.

Megkönnyebbül nevetés hagyta el a szájukat. Hiába tagadták annyira, hiába ágáltak ellene, Ayame pontosan látta a nagyapján és Samen is, hogy pontosan ugyanannyira érdekli őket a kincs, mint Nathant, csak éppen számukra nem mindig ez volt a legelső helyen.

Az állát a tenyerébe támasztva nevetve fordult az ablak felé, ám amikor kinyitott a szemét, rögtön lefagyott a jókedv az ábrázatáról. Hirtelen úgy érezte, kiveszett belőle minden profizmus. Nathan kisugárzásában volt valami olyasmi, ami túlságosan is magával ragadta, és elfelejtette mindazt, amiért olyan sokat tanult… hiszen belefirkált egy több száz éves leletbe. Tudta, hogy ez nem fordulhat újra elő. Akármennyire nem ismeri még azt az érzést, ami ilyen elemi erővel ragadta el, muszáj lesz ellenállnia neki és két kézzel kapaszkodnia a földbe. Most már csak arra kellett volna rájönnie, vajon hogyan lehet egy olyan dolog ellen védekezni, amit nem ismer, és ami ilyen átkozottul élvezetes…

‒ Itt vagy?

Sűrűket pislogva tért magához. Samuel értetlenkedve rázta a kezét a szeme előtt.

‒ Persze, persze – mosolyodott el halványan.

‒ Mi megyünk, összepakolunk. Jössz?

‒ Áh – legyintett. ‒ Én maradok. Majd a kocsinál találkoztunk.

Összenézve megvonták a vállukat, majd elindultak. Nate kapásból a kódex után nyúlt, ám nem tudta a hóna alá csapni, hiszen a doktor éppen úgy belekapaszkodott, mint ő. Egy hosszúnak tűnő másodpercre összekapcsolódott a tekintetük, a zöld és a kék viaskodva bámult egymásba.

‒ Ez itt marad – artikulált Ayame.

‒ Én inkább elvinném, szóval… ‒ Nagyobbat húzott a köteten, de az csak nem engedett. Újabb hosszú néma szempárbaj következett, amit végül a báty tört meg.

‒ Oké! Akkor összepakolok Nate-nek is! – csattant fel, majd Victor kíséretében távozott az étkezdéből.

Mintha mi sem történt volna, Drake ismét felvette az újságját és olvasgatni kezdett, a lány pedig karba tett kézzel távolodott el. Csak most tűnt fel neki, hogy összeért a combjuk.

A nap egyre magasabban ívelt az égen. Akik betértek reggelizni, lassan végeztek és elhagyták az éttermet, majd újak tértek be. Az autók ide-oda cikáztak, mintha valami különleges pályát vettek volna fel, színes orkánként keringve váltották egymást. Ekkor már csak az ő sötétkék kocsijuk alkotta az egyetlen mozdulatlan középpontot. A poros szélvédőn megcsillant a nap fénye, itt-ott néhány horpadás csúfította el.

Miközben Takanashi a saját kocsijukat méregette, egy pillanatra egy másik hajtott el az orra előtt. Azonnal rossz érzés fogta el, ám fogalma sem volt, miért, és egészen addig eszébe sem jutott, amíg az anyósülésről ki nem szállt az a nagydarab, vágott arcú pasas, akivel a menekülés estéjén is szemezett.

‒ Nate! – kiáltott elfojtott hangon. Ujjaival a mellette ülő bicepszébe karmolt.

‒ Mi van? – Érdeklődve nézett arra, amerre a lány is. ‒ Baszki – szitkozódott, amikor meglátta őket.

A volán mögül egy csinos, sötétbőrű nő szállt ki, hátulról pedig még kettő elég veszélyesnek tűnő alak. Még reggel volt, de kapucni és sapka volt a fejükön, mintha rejtegetni akarnák az arcukat.

‒ Ezek a kódexért jöttek?

‒ Minden bizonnyal – biztosította Drake, közben kipattant a helyéről és magával húzta a nőt is.

‒ Most hova megyünk? – kérdezte az aggódva. A hátuk mögött már megcsörrent az ajtó fölé akasztott csengő, és azonnal megérezte azt az ismerős, vizslató tekintetet a háta közepén. Mindeközben Nathan erősen szorította a kezét.

A férfi nem válaszolt, egyenesen a mosdóba tartott. Mielőtt beléptek volna az ajtón, Ayame akaratlanul is hátranézett. A sebes arcú úgy nézett rajta végig, mint egy darab húson. Kajánul vigyorogva nézett végig a domborulatain, egyértelműen felismerte tegnapról. A pillantása aztán megakadt a lány kezében szorongatott könyvön. Azonnal elsápadva fordult a többiekhez, ám a következőket Aya már nem láthatta, bezárult mögöttük az ajtó.

Nathan feszesen a szárnyhoz lapulva mutatott a szemben lévő nyitott ablak felé.

‒ Mássz ki!

Értetlenkedő pillantással meredtek rá. A kecses lábak az ablak alá topogtak, csak ekkor tűnt föl a tolvajnak, mennyivel alacsonyabb a nő.

‒ Akkor húzd fel magad!

‒ Fél kézzel?! – rivallt rá dühösen.

‒ Jó, jó! – morgolódott a másik, de közben az ablak alá rohant, majd a kezével létrát tartott. Ayame ügyetlenül lépett fel.

‒ Ne nézz fel! ‒ sikoltott fülig pirulva. Nehézkesen hasalt fel és kúszott a párkányon, majd mászott ki az ablakkal egy szintben lévő fűre.

Éppen ekkor törték be a mosdó ajtaját. A lánnyal ellentétben Nathan könnyedén dobta fel magát és mászott ki.

‒ Mi van? ‒ Le sem tagadhatta volna, mennyire élvezte az antropológus meglepett ábrázatát. ‒ Menjünk! – Finoman előre tolta a tenyerével a nő hátát.

A sötétkék autónál Sullivan már éppen a túl szűkösnek bizonyuló csomagtartóba gyömöszölte be a táskákat. Szájában szokás szerint szivar lógott, a még mindig egészen jó formában lévő testén pedig halványzöld ing volt, teljesen őszbe borult haja sárgásnak tűnt a naptól. Az öregség szerencsére nem sokat tompított a hallásán. Lustán egyenesedett fel, a kezét napellenzőként tartva nézett a kiáltások irányába. Először értetlenkedve kémlelte a felé rohanó és mutogató két embert, ám amikor észrevette az étteremből kitörő négy másikat, azonnal megértette a helyzetet.

Szitkozódva dobta el a szivart, majd erősen lecsapta a csomagtartót, és bevágódott a volán mögé. Türelmetlenül várta be a többieket, és amint beszálltak a lovak közé csapott.

Egy kis körforgalomban lehetett megfordulni a motel épületei előtt. Sullivan még a kanyarban is keményen nyomta a gázt, körzött néhányat a bátyra várva, aki nemsokára meg is jelent lazán lépkedve a lépcsőkön, hátára még odafönt sötétzöld zsákot dobott. Fogalma sem volt, mi folyt körülötte, csak hallgatta és érdeklődve nézte a többiek siettető ficánkolását.

‒ Mi ez a nagy izgalom? – csapkodta meg finoman a kocsi tetejét.

Ebben a pillanatban a kicsi körforgalom túlsó felén megjelent Nancyék szürke furgonja, talán még gyorsabban hajtva, mint Sully.

‒ Picsába – nyögte az idősebb leesett állal, majd egy villanásnyi idő alatt bedobta a zsákját a hátsó ülésre, és az ajtó kinyitása nélkül belendítette magát az ablakon Ayame mellé. ‒ Helló – biccentett zihálva, Victor pedig megindult.

A két autó éppen csak elkerülte egymást. A kiépített úttal mit sem törődve hajtott át mindenen Nancy, Sullivan pedig éppen akkor startolt el, amikor kellett. A szürke furgon hatalmasat csattant a motel falába hajtva, ám a többiek ezt csak a visszapillantó tükörből látták.